Ez az akril festmény (70×50 cm) a leghosszabb ideig készülő munkám eddig. Majdnem másfél évig dolgoztam rajta. De nem a festés tartott ilyen sokáig, csupán a végső forma megszületéséhez, illetve azokhoz a felismerésekhez kellett ennyi idő, amiket magával hozott.
Volt olyan időszak, amikor csak tisztes távolságból figyeltük egymást a festménnyel. Nem szólt hozzám, és nekem sem volt mondanivalóm számára. Bizonyos napokon azt éreztem, hogy a kezdeti ötletek közül már egyik sem működne ezen a képen. Éreztem, hogy nem áll össze a fejemben az a tökéletes harmónia, ami megilletné ezt a reprodukciót, de nem tudtam, hogy mi hiányzik még. Máskor nyomasztott, hogy nincs elég időm leülni folytatni. Néha elvesztek ötletek, néha új megoldások születtek, de végül megszületett az az összhang, amire a kezdetekkor vágytam, és amit szívesen nevezek Botticelli-újragondolásnak.
„Vénusz” alakjával készültem el legelőször, és ő változott (s vele együtt én is) a legtöbbet a folyamat során. A központi alak nem a klasszikus mitológiai motívum, nem a szépség és a szerelem római istennője többé. Immár a V202223 nevet viseli. A kép disztópikus világában – ami akár Földünk jövője is lehet – a Nap erősen süt, szinte perzsel. Itt már nincs erdős part, nincs tenger, csupán sivatag és szárazság. Egy olyan világba érkezik V202223, ahol fogytán az éltető víz, alig vannak élőlények, és ahol az a szép, ami életben tud maradni. Ő maga a Nap narancssárga sugaraiból és energiájából táplálja magát.
Erős, magabiztos nő ő, akinek a szépségét az adja, hogy az örök változás ellenére is legyőzhetetlen tud maradni. Legyőzhetetlen, mert képes a megújulásra.
A festmény egyfajta Ars poeticává vált menet közben, ugyanis a kép elkészültét követően egyértelművé vált számomra, hogy melyik az az út, amit a továbbiakban követni szeretnék a művészetemben, és mi az, amit a képeimmel közvetíteni kívánok.
A festmény a realista vonások mellett a „naív” absztrakt elemeivel is játszik. E két stílusnak a keveréke az utóbbi néhány emberi alakot ábrázoló figuratív képemen (pl.: Johanna 1 és 2, Végzetes éjszaka, A jövő Évája) megjelent valamilyen formában. Ezek ötvözete jelenti számomra azt a művészi kifejezésmódot, amelyben önmagamként tudok alkotni, és amellyel harmóniát tudok közvetíteni a befogadóim számára. A részletekbe menő realizmus és a mindenen túlmutató, elvont absztrakció képes rendet teremteni. Össze tudja kötni a logikus gondolkodást a művészi érzékeléssel; az érzéseket, a racionalizmussal; a világi dolgokat a fantáziával vagy akár a spiritualizmussal is. S ily módon létre tudja hozni bennünk a létrát …
„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” /Weöres Sándor/
