Inspirációkat keresve mostanában főleg azok a festmények ragadják meg a figyelmemet, amelyek laza ecsetkezeléssel, elnagyolt vonalakkal készülnek. Ennek az lehet az oka, hogy a saját munkáimon szeretek minden apró részletet a lehető legjobban kidolgozni, éles és precízen megformált vonalakat festeni, miközben csodálom azokat, akik „félbe tudják hagyni” az alkotásukat. Gondolok itt az olyan képekre, ahol az alkotó szinte csak vázlatszerűen, lazán vet néhány vonalat a vászonra, mégis mindenki tudja és látja, hogy a homályos kontúrok mire akarnak utalni. Egyszerűen rajongok azokért a művészekért, akik expresszívebb formákat alkalmaznak, és hagyják, hogy a nézők is részesei legyenek a kreatív alkotói folyamatnak azáltal, hogy végül az ő képzeletük egészíti ki a teljes képet. Így a kevésbé kidolgozott részek, a sejtelmesen ábrázolt formák is egységes képpé alakulnak a nézők fantáziájában. Alkotóként is csodálatos élmény egy-egy ilyen festmény szemlélése, és azt gondolom, hogy nem festő műkedvelőként is ugyanilyen öröm a művésszel együtt létrehozni valamit.
Ezen felbuzdulva arra az elhatározásra jutottam, hogy idén kicsit kimozdítom magam a komfortzónámból, és igyekszem én is rávenni magam, hogy ebben a stílusban (is) alkossak. Természetesen ez nem megy egyik napról a másikra, de azt gondolom, hogy a folyamat során nagyon sok mindent tanulhatok, és a gyakorlások révén rengeteget fejlődhetek.
Ennek a folyamatnak a részeként született meg az Ottfelejtett táj c. képem, amely egy 60×40 cm-es vászonra készült. És bár a téma a tőlem megszokott tájkép maradt, igyekeztem kevésbé kidolgozott ecsetvonásokat alkalmazni. Az eddigi munkáimhoz képest törekedtem arra, hogy a formákra és a színekre helyezzem a hangsúlyt a részletek helyett. A „lazaság” fokozására sokszor használtam festőkést, illetve a formák hangsúlyozására néhány színt akrilsűrítő médiummal kevertem, hogy kellően testes, jól látható nyomot hagyjak az ecsettel.
A folyamat tehát elindult. Kis lépés ez az emberiségnek, de hatalmas ugrás nekem.
