Ez az akril festményem egy pályázati felhívásra készült, és a Mindig kék – felhők felett az ég (40×30 cm) címet kapta. A Jancsó Art Gallery hirdetett pályázatot képzett és autodidakta művészeknek, melyben a karanténra, a lezáráskor megélt helyzetre reflektáló, illetve az akkor készült festményekkel lehet nevezni.
Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a karantén alatt mindannyiunk életére az általános szürkeség volt a jellemző. Az élettel teli mindennapok egyre inkább kifakultak, és mázsás súlyként ránk nehezedő szürke hétköznapokat vonszoltunk magunkkal. Mentünk tovább az úton, de akkor és ott nem voltunk biztosak benne, hogy vége lesz ennek az egésznek.
Nem tudtuk, hogy fog egyik napról a másikra eltűnni a veszély, ami fenyegetett. Kicsit talán mindenki kétségek között örlődött. Mégis minden napban volt valami apró mozzanat, ami erőt adott. Minden héten volt valaki, akinek a hangja a telefonban feldobta a keserű várakozást. Volt egy cél, ami reményt adott ezekben a szomorú napokban, hogy tovább menjünk. Reménykedtünk, hogy hamarosan újra együtt lehetünk azokkal, akiket szeretünk, hogy újra felhőtlen boldogságban kapcsolódjunk egymáshoz.
A festmény ezeket a szürke napokat ábrázolja. A felhőket, amik eltakarták előlünk az élet színeit. A táj, a természet szépsége ekkor is megmaradt, csak mi láttuk szürke szemüvegen keresztül azt (is). De amíg mi bent a vihar elvonultát vártuk, az ég kékje és a remény mindvégig ott volt velünk, hogy tudjuk, eljön még az idő, amikor a nap arany sugarai újra össze-vissza csókolgatnak majd bennünket.