Barbie… ő az a játékbaba, akit talán mindenki ismer és mindenki szeret. Legalábbis a kislányok többsége biztosan. Egy ideig…

Van olyan nap, amikor Barbie a kedvenc játék, amikor legszívesebben mindent csak vele csinálna a kis tulajdonosa. Barbie ilyenkor csak úgy ragyog, szebbnél szebb ruhákba bujtatják, játszanak vele, etetik, itatják, ő pedig csillogó szemmel tekint a rózsaszín világára, mert boldog.

Ezzel szemben vannak olyan napok, amikor kissé háttérbe szorul, mert egy másik játék lesz az aktuális kedvenc. Egy picit elfeledkeznek róla. Van, hogy csak pár percre, van, hogy órákra vagy napokra. Esetleg kint felejtik az esőben, mert egy másik baba elvonta a figyelmet a Barbie-ról. Mit tehet ilyenkor egy jó baba? Bájosra sminkelve és mosolyogva elfogadja a sorsát, és várja azt a pillanatot, amikor megint csak ő kell. Várja és vágyja a figyelmet újra és újra. Ebben a körforgásban éli az életét. Ő nem tud behúzódni a csigaházába, ha veszélyt érez. Nem tudja megvédeni magát vagy az önbecsülését. Nem tud kiállni magáért, és azt mondani, hogy ennél én többet érek, nekem tisztelet és megbecsülés jár. Jó, kivéve, ha Margot Robbie-nak hívják…

De talán Barbie nem is akar mást választani.

Hiszen a legjobban azt élvezi, ha játszanak vele…

A (Nem) leszek a játékszered bejegyzés először evigardonyi-én jelent meg.

A festőre jellemző gazdag szimbolikus rendszerek és a mélyen spirituális jellegű képei előtt tisztelegve  szerettem volna én is egy gondolatébresztő, figyelemfelkeltő festményt bemutatni.

A saját feldolgozásomban az eredeti festmény helyszínén járunk, egy vándorsólyom és egy fiatal lány áll a középpontban. Utóbbi – az eredeti képpel ellentétben – szemben áll velünk és szelfit készít a telefonjával. A caspari tájon csupán néhány apró változtatást eszközöltem: az én képemről hiányoznak a fák, illetve kékebb árnyalatokat használtam a festésnél, mellyel az ember természettől való elhidegülését, a természet forrásainak szegényedését kívántam hangsúlyozni.

A festményen az egyik központi alak egy szelfiző nő, egy influenszer, akinek különböző érdekes témák és tájak felkutatása és a közösségi médiában való bemutatása az élete. Számára a megörökítés és a megosztás sokszor felülírja az egyéni érdekeket, és egy-egy különleges pillanat megélését is akár. A lány az eredeti festménnyel ellentétben nem jut fel a csúcsra, nem vet számot eddigi útjáról, nem néz magába. Csak a külsejét mutatja meg a világnak, azt is csak manipulált, filterezett képeken keresztül.  Felénk fordul, vagyis hátat fordít a caspari múltnak, és a ködbe vesző, kifürkészhetetlen jövő sem foglalkoztatja igazán. Ő nem a meseszép tájban jött gyönyörködni, sokkal inkább egy „eladható”, lájkvadász képet szeretne készíteni önmagáról és egy mögötte szálló vándorsólyomról.

Napjainkban bár lenyűgöz bennünket a természet szépsége, sajnos mégsem tudunk rá igazán vigyázni. A festményemen a sziklacsúcs körül rengeteg eldobott szemét látható. A lány által készített fotón a valóság megszépítése történik. A telefonján látható képen nem jelenik meg ez a szeméthalom, az igazi problémákra nem hívja fel a figyelmet (miközben influenszerként képes lenne befolyásolni az embereket), csupán saját arcképe és a sólyom látható. De ha jobban megnézzük a képet, valójában nem is egy vándorsólyom, hanem maga Caspar David Friedrich rajzolódik ki a telefon képernyőjén, mint egy figyelmeztető próféta. Felhívva az emberek figyelmét arra, hogy mennyire fontos lenne megőrizni a természet csodáit, vigyázni az értékeire. Néha magunkba nézni, és önmagunk örömére megélni egy-egy pillanatot, ahelyett, hogy mások elismerésétől és véleményétől tennénk függővé magunkat.

A vándorsólyom gondolata az eredeti festmény bal alsó részén felfedezett madársziluettből indult ki. Mivel sokan a vándort Caspar D. Friedrich-kel azonosítják, úgy gondoltam, hogy én is visszaemelem a festő alakját a kép terébe, mégpedig egy vándorsólyomként. A madár a bal oldal felé száll, vagyis visszatekint a múltba. Tükröt tart elénk, és felhívja a figyelmet a károkra, amiket az emberek okoztak a természetben, és arra is, hogy ha így folytatjuk, akkor lassan a madarak helyét is már csak a drónok veszik át.

A Vándor és az önarckép – Ködbe rejtett üzenetek bejegyzés először evigardonyi-én jelent meg.

A mézeshetek után a királynő a testsúlyának megfelelő mennyiségű petét képes lerakni. Ez a szám napont több, mint 1500 is lehet!!! Persze a szaporodáson kívül összetartja a tagokat, irányítja a méhcsaládot a közös munka és a túlélés érdekében, rendben tartja a család otthonát, harmóniát teremt, dönt a születendő peték neméről. Szóval azért akad dolga rendesen, bár az is igaz, hogy élete végéig virágporon, mézen és méhpempőn élhet. Ez utóbbi kizárólag az ő kiváltsága, és eléggé megédesíti a szürke hétköznapjait. Mondjuk hízik is tőle rendesen, viszont a sok kis poronty mellett majd úgyis lemozogja.

Átlagosan 3 évig él, de talán tovább nem is lehet bírni otthon ennyi aprósággal…

Szerencse, hogy az embereknél/ nőknél ez másként működik, igaz?

A A Méhkirálynő bejegyzés először evigardonyi-én jelent meg.

Ez az akril festmény (70×50 cm) a leghosszabb ideig készülő munkám eddig. Majdnem másfél évig dolgoztam rajta. De nem a festés tartott ilyen sokáig, csupán a végső forma megszületéséhez, illetve azokhoz a felismerésekhez kellett ennyi idő, amiket magával hozott.

Volt olyan időszak, amikor csak tisztes távolságból figyeltük egymást a festménnyel. Nem szólt hozzám, és nekem sem volt mondanivalóm számára. Bizonyos napokon azt éreztem, hogy a kezdeti ötletek közül már egyik sem működne ezen a képen. Éreztem, hogy nem áll össze a fejemben az a tökéletes harmónia, ami megilletné ezt a reprodukciót, de nem tudtam, hogy mi hiányzik még. Máskor nyomasztott, hogy nincs elég időm leülni folytatni. Néha elvesztek ötletek, néha új megoldások születtek, de végül megszületett az az összhang, amire a kezdetekkor vágytam, és amit szívesen nevezek Botticelli-újragondolásnak.

„Vénusz” alakjával készültem el legelőször, és ő változott (s vele együtt én is) a legtöbbet a folyamat során. A központi alak nem a klasszikus mitológiai motívum, nem a szépség és a szerelem római istennője többé. Immár a V202223 nevet viseli. A kép disztópikus világában – ami akár Földünk jövője is lehet – a Nap erősen süt, szinte perzsel. Itt már nincs erdős part, nincs tenger, csupán sivatag és szárazság. Egy olyan világba érkezik V202223, ahol fogytán az éltető víz, alig vannak élőlények, és ahol az a szép, ami életben tud maradni. Ő maga a Nap narancssárga sugaraiból és energiájából táplálja magát.

Erős, magabiztos nő ő, akinek a szépségét az adja, hogy az örök változás ellenére is legyőzhetetlen tud maradni. Legyőzhetetlen, mert képes a megújulásra.

A festmény egyfajta Ars poeticává vált menet közben, ugyanis a kép elkészültét követően egyértelművé vált számomra, hogy melyik az az út, amit a továbbiakban követni szeretnék a művészetemben, és mi az, amit a képeimmel közvetíteni kívánok.

A festmény a realista vonások mellett a „naív” absztrakt elemeivel is játszik. E két stílusnak a keveréke az utóbbi néhány emberi alakot ábrázoló figuratív képemen (pl.: Johanna 1 és 2, Végzetes éjszaka, A jövő Évája) megjelent valamilyen formában. Ezek ötvözete jelenti számomra azt a művészi kifejezésmódot, amelyben önmagamként tudok alkotni, és amellyel harmóniát tudok közvetíteni a befogadóim számára. A részletekbe menő realizmus és a mindenen túlmutató, elvont absztrakció képes rendet teremteni. Össze tudja kötni a logikus gondolkodást a művészi érzékeléssel; az érzéseket, a racionalizmussal; a világi dolgokat a fantáziával vagy akár a spiritualizmussal is. S ily módon létre tudja hozni bennünk a létrát …

„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” /Weöres Sándor/

A V202223 születése bejegyzés először evigardonyi-én jelent meg.

Egy volt egyetemi csoporttársam legújabb regényének a borítóját volt szerencsém megfesteni.

Niki Tailor korábbi könyve (Mindenki hazudik) egy izgalmas pszicho-thriller, új regénye pedig még hátborzongatóbbra és rejtélyesebbre sikeredett. Örültem a lehetőségnek, de tudtam, hogy nagy felelősséggel jár a feladat, hiszen az emberek gyakran választanak vagy ítélnek meg egy könyvet a borítója alapján. Mindenképpen figyelemfelkeltő színeket és stílust szerettem volna alkalmazni, ami egyrészt illik az írónő korábbi munkájához, másrészt vizuális élményt nyújt az olvasóknak. Az előző, Mindenki hazudik c., krimi borítóján a fekete, a fehér és a vörös szín hármasa dominál. A fekete mint az éjszaka, a vadság és a sötét bűnök jelölője, összeköthető a félelemmel, a gyásszal, a halállal és az ismeretlennel. A vörös a vér, azaz az élet és a halál színe, izgató, stimuláló hatása van, feszültséget kelt. A vörös és a fekete együtt a gonosz ábrázolásának hatásos eszköze, szenvedélyt sugároz, drámai hatást kelt. A fekete és a fehér kontrasztja pedig eleganciát sugall, figyelemfelkeltő. Vagyis a fent említett hármas tökéletes kombinációt jelentett számomra, a festmény színeit ezek adták.

A kezdetekkor szinte csak a könyv címét lehetett tudni (Végzetes éjszaka), az első fejezetek voltak készen, na és persze Niki fejében a regény egésze. Az írónőnek az volt az elképzelése és kérése, hogy az egyik női főszereplő jelenjen meg a borítón. A női alak személyleírását tartalmazó rész ekkor már készen volt, a többit rám bízta.

„Kristin Harris szorosabban húzta össze magán rövid, fekete szőrmekabátját, és beült a kocsiba anélkül, hogy bárkitől is elnézést kért volna.” (7. oldal)

„Fekete keretes szemüvegét fentebb tolta keskeny orrán, miközben végignézett a nő vörös szaténruhába bujtatott karcsú testén. A recepcióst megigézték az őzike szemek, a hosszú, zabolátlan, mogyoróbarna hajzuhatag és a nőt körüllengő finom, érzéki illat.” (10-11. oldal)

Adott volt tehát egy csinos, érzéki nő, aki a vihar elől egy útszéli motelba húzódik férjével, illetve a korábban meghatározott színek. Kristin alakját könnyű volt ábrázolnom, hiszen szinte mindent tudtam róla. Már csak az esőt, a rejtélyes és végzetes éjszakát, a sejtelmességet és a baljóslatú hangulatot kellett vászonra vinnem, hogy később ez a hangulat ragadja meg a vásárlók figyelmét és keltse fel az érdeklődését.

A vörös színt a gyilkosság/ok ábrázolására alkalmaztam. Azért jelenítettem meg a függőleges tengelyen, hogy az eső és a vér folyásaként, a halálos hajszára, az életért való küzdelemre utaljon. Ezt elegyítettem az éjszakai sötétséggel, a sejtelmességgel (vízszintes tengely). A festmény fekete részei mint az éjszaka, összemossa a szálakat, elvakítja a szereplőket, lehetővé teszi a bűncselekményt, elrejti a gyilkost és elfedi a titkokat. A regényt olvasva ugyanis rájövünk, hogy semmi sem az, aminek látszik. A valóságot egy fekete ködön (vagy egy fekete keretes szemüvegen :)) keresztül látjuk egészen a könyv végéig, amikor is fény derül a titkokra, és lelepleződik mindenki.

A regény maga egyébként lendületes, feszültségekkel és fordulatokkal teli. Niki szép megfogalmazásai, részletesen kibontott képei és szemléletes ábrázolásmódja pedig tovább fokozza az élményt. Élvezetes és izgalmas olvasmány, és csak remélem, hogy a festményem által a borító nyújtotta vizuális élmény is legalább annyira kellemes lett.

A könyvet az alábbi oldalakon vásárolhatod meg:

https://shop.newlinekiado.hu/Niki-Tailor-Vegzetes-ejszaka

https://www.lira.hu/…/tovabbi-konyveink/vegzetes-ejszaka

https://book24.hu/…/krimi/bunugyi-krimi/vegzetes-ejszaka/

A Végzetes éjszaka bejegyzés először evigardonyi-én jelent meg.

Milyen érzetet keltenek bennünk bizonyos árnyalatok, és ezeket a hatásokat hogyan alkalmazhatjuk tudatosan a helyiségeink előnyére? Milyen szemüvegen keresztül nézi a világot egy kortárs festőművésznő, és vajon mit gondol a magyar otthonokról? Gárdonyi Évával színekről, formákról beszélgettünk.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy saját magyar gyártói háttérrel rendelkezünk​​; ezért jó minőségű, magyar termékeket forgalmazhatunk. A hazai gyártók és alkotók támogatása, népszerűsítése kiemelt szerepet tölt be a tevékenységünkben, ez az elkötelezettségünk pedig a művészet világára is kiterjed.

Gárdonyi Éva munkái többek között a Jancsó Art Gallery, a Fittnass Cukormentes Cukrászda, valamint a MODIZ falait is díszítik. Absztrakt, illetve figuratív festményeit merész színek, szabad vonalvezetés és lebilincselő témák jellemzik. Most betekintést nyerhetsz a festőállvány mögé: bemutatjuk a Petneházy utca 82. szám alatt megvásárolható Otthonos, Lábfétis és Felhőtánc alkotóját!

Hogyan találtad meg magad a festésben, milyen technikákon át vezetett az út idáig?

Eleinte egyedi mandalákat készítettem akvarellel, személyre szabva, megrendelésre. Kifejezetten kreatív hobbit kerestem, amely túlmutat a számkódos színezőkön – így kezdtem el a festéssel ismerkedni. Az első festővásznamat 2017-ben kaptam ajándékba. Ekkor eszméltem rá, hogy nahát, persze, hiszen vászonra is lehet festeni! Ez magával hozta az akrilfestéket; hamarosan pedig teljesen hatalmába kerített az érzés, hogy létrehozhatok valami újat, amiben más is örömét leli.

Honnan szerzel inspirációt, miből merítesz ihletet?

Bárhonnan és mindenhonnan: jártamban-keltemben, egy filmet nézve vagy különleges fotót látva is elkap az ihlet. Megragad egy érdekes alakzat, forma, szín, és már el is indul bennem egy folyamat. Napokig, akár hetekig az agyamban mozgolódik egy ötlet, mire abból vázlat készül, és aztán ismét újabb idő, mire a vázlat festménnyé alakul.

Az internet is egy fantasztikus inspiráció-lelőhely, még ha ezt sokan nem is szívesen hangoztatják. Mindössze néhány kattintásra van rengeteg más alkotó munkája, külföldi művészek nálunk még nem ismert vagy kevésbé alkalmazott technikái, újszerű meglátások – amelyekből bőven lehet perspektívát meríteni. Jó néha elrugaszkodni attól, ami pont az orrunk előtt van, és megtalálni, ami megmozgatja a fantáziánkat.

Mi a metódusod: van egy üzenet, amit közölni akarsz, vagy vászonnak szegezed az ecsetet, és a festés segít jobban megérteni a benned lévő gondolatokat?

Is-is. Van több képem, amelyek egyértelműen valamilyen életeseményt vagy fontosabb fordulópontot dolgoznak fel, mögöttes tartalmat hordoznak magukban. Olyan is van, hogy csak engedem, hadd alakuljon a festmény menet közben: ilyenkor a színek, formák visznek magukkal. Gyakran az így készült képek hoznak egy olyan üzenetet, amely számomra a kiinduláskor nem volt egyértelmű. Sokat tanít maga a folyamat.

Visszatérő motívum a munkáidon a fa képi világa: van olyan fa, amely kifejezetten közel áll hozzád?

Nagyon szeretem a mahagóni színét, de a magnólia (liliomfa) a kedvencem. Szívesen nyúlok a természet témájához, sokszor festek növényeket, állatokat, felhőket. Ami visszaköszön még, az a tükröződés. Szeretek úgy tekinteni erre a szimmetrikus összhatásra, mintha ilyenkor Földanya meglátná a saját tükörképét, és azt gondolná: büszke magára! Ez a fajta képi világ számomra végtelen önbizalmat, harmóniát áraszt – amit a néző is magáévá tehet.

Van kedvenc színed? Ha igen, miért, mit képvisel számodra?

A legközelebb a rózsaszín, a magenta, a zöld és a türkiz állnak hozzám. Minden szín más-más jelentést hordoz: a sárga például az értelem, tudás színe, ezért érdemes olyan helyiségben használni, ahol alkotói munka zajlik. A kék a befelé fordulást, hitet szimbolizálja, míg a zöld a remény és a nyugalom, a természet jóságának jelképe. Annyira sok káosz, félelem, bizonytalanság van a világban; jól esik az embernek, ha az otthonában megnyugtató, kellemes hangulatú színekkel, képekkel veheti körbe magát.

Ha azt mondom: tipikus magyar otthon, te mire asszociálsz?

A tipikus magyar otthon kifejezés hallatán előttem egy panel hangulatú lakás jelenik meg, amelyben a fehér és a fa dominálnak, és amely nem túl modern, semmiképpen sem letisztult. Szerintem leginkább egy eklektikus vonal jellemzi a lakásokat, házakat Magyarországon, de egyre befogadóbbak a tulajok a skandináv stílussal kapcsolatban. Apró kiegészítőkben például már mernek akár meghökkentő színekhez is nyúlni, hogy az otthonukat egyedibbé tegyék. A bútorválasztásban azonban a nagy átlag még mindig abszolút biztonsági játékos, a falak esetében pedig maximum egy eltérő felület a szokványos.

Ha te egy otthon lennél, milyen színű lenne a nappali és milyen a háló?

Számomra a nappali a nagybetűs élet-tér: ez az a szoba, ahol zsizsgő családi események zajlanak, folyton sürgölődik, tesz-vesz az ember. Emiatt ezt a helyiséget jó melegebb, vibráló árnyalatú festményekkel, absztrakt dekorelemekkel feldobni, amelyek energetizálnak. A hálószoba a pihenés, a nyugalom szentélye – ezért ehhez a zöldes-kékes árnyalatok, természeti képek passzolnak a leginkább. Egy folyosót, előszobát pedig fehéres-sárgás-narancssárgás, intenzívebb témájú alkotással díszítenék, hogy a kevesebb természetes fényt ellensúlyozza.

Mit jelent számodra az otthon?

Épp egy lakásfelújítási időszak vége felé járok, így ezt a témát most nagyon a bőrömön érzem. A családi fészket mindenki önmagára, illetve a párkapcsolatára formálja, amelyben az ő saját színvilága, hangulata, érzései irányítják a képzeletbeli (vagy épp nem is annyira képzeletbeli) ecsetet. A lakásfelújítás egy igencsak emberpróbáló folyamat, amelynek során a legfőbb cél, hogy a végén azt érezhessük: megérte! Az otthon az, ahova szívesen tér haza az ember, és ahova szívesen jönnek a vendégek is.

A Színek, formák, otthonok bejegyzés először evigardonyi-én jelent meg.

Megragadva az évkezdés lendületét szerettem volna egy témájában is kortárs festményt létrehozni. Egy olyan figuratív képet, amelyben a korunkat jellemző aktualitásokra, a körülöttünk lévő valóságra reflektálok. Egy kicsit még ennél is magasabbra tettem a lécet, ugyanis nemcsak friss és modernebb stílusban gondolkodtam, hanem emberábrázolásban… ez pedig köztudottan nem tartozik az egyszerű ugrások közé. De nekifutottam… A létrejött kép (A jövő Évája, 50×40 cm, akril vásznon) pedig több, a saját életemben is jelen lévő, kihívást jelenít meg.

Nem túl paradicsomi a helyzet mostanában. Az Édenkert békéje, bősége és szabadsága hiányzik az életünkből. A tudást választottuk mindenek felett. A világ összes adata és információja a rendelkezésünkre áll, az „Alma” a miénk és fogyasztjuk is rendszeresen, de vajon boldogabbak vagyunk-e általa? Milyen ára és következményei vannak a tudásnak? Ez a folyamatosan ránk zúduló információáradat valóban hatalmat jelent számunkra? Élünk ezzel a bármikor hozzáférhető lehetőséggel vagy visszaélünk vele?

Mi Évák (Ádámmal – én mondjuk Gyulával – vagy éppen „ádámtalanul”) próbálunk boldogulni és (vissza)vágyunk az Édenkertbe, egy hasonlóan szeretettel teli, békés, otthonnak nevezhető fészekbe, mint ahonnan elindult az Élet/ünk. A valóság pedig az, hogy sokszor ezért nagy árat kell fizetni: élethosszig hitel/ sokgyerekvállalás/ érdekházasság és még sorolhatnánk… és hogy mindezt egy fránya alma miatt érdemeltük volna ki, kétlem. Mondjuk engem nehezen csaltak volna bűnbe egy almával…valahogy nem a kedvenc gyümölcsöm. Ami viszont biztos, hogy a döntéseink súlya minden esetben a mi vállunkat nyomja, beárnyékolva a fészkesítés örömét.

A 2019-es év tetézve mindezt egy különös próbatételt hozott mindannyiunknak. Egy évekig tartó kihívást, amely megkérdőjelezi a kapcsolatainkat, próbára teszi erőnket és kitartásunkat, kibillent egyensúlyunkból, bizonytalanná és tervezhetetelenné teszi a mindennapi életünket. Mi pedig kiszolgáltatva a külvilág erejének, a hírek és az álhírek, az információk és dezinformációk tengerében egy maszkkal takargatjuk magunkat és felismert védtelenségünket.

Ideális esetben a festményen szereplő utalások elgondolkodtatnak és kérdéseket indítanak el benned ezekkel a témákkal kapcsolatban. De nem csak a megjelenő képi elemek szolgálják e célt, hanem az általam használt színek is. A leginkább fénnyelteli színhez, azaz a sárgához, az értelem és a tudás fogalma köthető. Míg a kék befelé fordulásra késztet és a hithez kapcsolódik. Általában ha a kék szín sárga alapon jelenik meg, akkor a sárga elnyomja a kéket, vagyis az értelem válik uralkodóvá. Én mégis a kék szín mennyiségi dominanciájával ellensúlyoztam a sárgának ezt a tompító erejét, mert sokkal inkább a reményt kívántam hangsúlyozni. Ha pedig a sárga és a kék elegyét nézzük, zöld szín lesz, ebben a keverékben egyesül a tudás és a hit, és megszületik a nemvagyegyedül érzés, a remény és a nyugalom. Mert akármilyen nehéznek is tűnik az élet és egy adott helyzet, nem szabad feladnunk a reményt, hogy előbb vagy utóbb minden a helyére kerül, és újra szabadon és egészségesen élvezhetjük a mindennapokat.

A „Moho” sapiens képzőművészeti pályázat díjnyertes festményei – köztük A jövő Évája c. képem, amellyel II.helyezést értem el – megtekinthetőek voltak a Titok Galériában (1066 Budapest, Ó utca 12.), majd néhány más képemmel együtt a Jancsó Art Gallery -ben (1071 Budapest, Damjanich utca 19.) (2021 decemberétől 2022 márciusáig.)

A A jövő Évája bejegyzés először evigardonyi-én jelent meg.

Ezen felbuzdulva arra az elhatározásra jutottam, hogy idén kicsit kimozdítom magam a komfortzónámból, és igyekszem én is rávenni magam, hogy ebben a stílusban (is) alkossak. Természetesen ez nem megy egyik napról a másikra, de azt gondolom, hogy a folyamat során nagyon sok mindent tanulhatok, és a gyakorlások révén rengeteget fejlődhetek.

Ennek a folyamatnak a részeként született meg az Ottfelejtett táj c. képem, amely egy 60×40 cm-es vászonra készült. És bár a téma a tőlem megszokott tájkép maradt, igyekeztem kevésbé kidolgozott ecsetvonásokat alkalmazni. Az eddigi munkáimhoz képest törekedtem arra, hogy a formákra és a színekre helyezzem a hangsúlyt a részletek helyett. A „lazaság” fokozására sokszor használtam festőkést, illetve a formák hangsúlyozására néhány színt akrilsűrítő médiummal kevertem, hogy kellően testes, jól látható nyomot hagyjak az ecsettel.

A folyamat tehát elindult. Kis lépés ez az emberiségnek, de hatalmas ugrás nekem.

A Ottfelejtett táj bejegyzés először evigardonyi-én jelent meg.

Az idei első festményemet Duncan Rostron (@gravellyshores) Angliában készített meseszép fotója ihlette.

Első látásra beleszerettem az általa készített fénykép színeibe. Az üde zöldek, az aranyló sárgák teljesen lenyűgöztek, ahogyan a dombok tükröződései is….és igen, tudom, hogy van egy kis tükröződés fétisem, de számomra a víztükrök olyan fényképek, melyben a saját szépségét örökíti meg a Földanya. Ezt az önbizalmat pedig csak szeretni lehet, nem?

30×30 cm-es vásznat választottam, ugyanis a négyzetes forma szimmetriájával a táj által sugárzott nyugalmat és harmóniát kivántam erősíteni. Impasto technikával indítottam, azaz a festéket vastagon vittem fel a vászonra (lásd a felhőknél). Ekkor még absztrakt képet terveztem… de mivel most sem tudtam meghazudtolni önmagamat, végül több vékonyabb festékréteg alkalmazásával kidolgoztam az apró részleteket is. Remélem, nem bánjátok!?

A Örökké Zöldek bejegyzés először evigardonyi-én jelent meg.

De térjünk vissza a festményhez! Nemcsak a szerelem, hanem a föld, a víz, a levegő és a tűz elem is helyet kapott a képen. Ez utóbbi az élénk őszi színek játékában mutatkozik meg. Igyekeztem megragadni a táj egyszerű szépségét és erejét. A közelség és a távolság, az élet és az elmúlás kontrasztját pedig a részletgazdag kidolgozás mellett megjelenő festőkéses technikával hangsúlyoztam.

És amennyire könnyűnek tűnt az elején a téma, annyira izgultam a festmény elkészültekor, hogy vajon találkozik-e a megszületett kép a megrendelőim elképzeléseivel. Mert talán ez a legnehezebb része az egésznek, a másik szemével látni, a másik érzéseit és élményeit megragadni és kivetíteni. A megvalósítás azonban elnyerte a szerelmesek tetszését, és remélem, nem csak azért, mert ők még mindig rózsaszín szemüvegen keresztül látják a világot…bár úgy később még jobban fog nekik tetszeni, mert eredeti színeiben sokkal jobban fest a kép. Ami viszont biztos, és ezúton is köszönöm a bizalmukat, sikerült egy számukra fontos pillanatot megörökítenem, amely a hálószobájuk falán fogja őket újra és újra emlékeztetni a közös életük egy sorsfordító eseményére.

A Mámorító a Hámori-tó bejegyzés először evigardonyi-én jelent meg.